Mélyen tisztelt és szeretett Laci,
Egy porszem vagyok a Te nagyságod mellett, mégis kituntettél a barátságoddal, figyeltél rám.
Mindig segítettél, pedig meg sem mertelek kérni rá. Segítettél a prezentációim grafikai megoldásánál, újságcikkem angolra fordításában, édesanyám betegsége alatt…..
Mikor a másik klinika fóorvosa lettél s kikerultunk egymás látószogéból, éreztem, akkor is vigyáztad a lépteimet, drukkoltál nekem, orultél velem. Nagyon jól esett érezni a mindig figyeló védelmedet. Pedig a rohanó életben csak néha futottunk ossze a folyosón vagy a kórház ebédlójében. Kutattam az emlékeim kozott, rossz hangulatot vagy konfliktust keresve, de nem találtam még egy rosszalló tekintetet sem a negyven év alatt, amióta szerencsém volt ismerni Téged…
Nem bírok rájonni, mivel érdemeltem ki mindezt.
Nekem ez voltál, ez vagy TE
Hiányozni fog, hogy már soha nem jossz szembe velem. A sors úgy rendelte, hogy átlépj egy másik dimmenzióba. Hinni akarom, hogy onnan is vigyázol minket: a szeretteiden kívul a rengeteg gyermeket
s minket, a munkatársaidat is. A belsóm védekezik ellene, hogy búcsúzzak. Nem bírom megtenni, mert nem tudok azonosulni azzal, hogy már nem leszel. Vallom, hogy igaz a mondás: csak az hal
meg, akit elfelejtenek. Te belénk vagy maródva emberi ée orvosi nagyságod által.
Nagy szeretettel és hálával
Sz. É.